1999-ben alig két héttel azután, hogy Olaszországból megérkezett a prés, hozzáláttunk a környéken vásárolt Olaszrizling, Chardonnay és Sauvignon blanc feldolgozásához. Kezdők voltunk mind a hárman. Maga Ritecz Jancsi, aki diplomás borász volt, sem irányított ezelőtt soha szüretet. Az előző tíz évben egy bankban dolgozott és eredeti szakmájában csak néhány évet töltött a Hungarovin palackozó gépei mellett.

Lelkiismeretesen felkészült, rögeszmésen ragaszkodott a tisztasághoz és kihasználta a hűtött erjesztőrendszer és az acél tárolóedények összes előnyeit.

Saját szőlőnk még nem volt, a vásárolt tételek kicsit túlterhelt nagyüzemi táblákról származtak.

Mi voltunk a legjobban meglepve, amikor nemcsak a környék borversenyein, de a Vinagora Nemzetközi Borversenyen is arany és ezüstérmeket szereztünk.

Valahogy úgy gondoltuk, hogy már mindent tudunk a szakmáról. Büszkék voltunk a díjakra és mutogattuk fűnek-fának a tételeket.

Hajlamosak voltunk az irigységnek betudni, hogy nem mindenki mutatott egyforma lelkesedést. Alkonyi Laci, aki akkoriban a Borbaráttal az ország legfontosabb közvélemény formálója volt, csak annyit volt hajlandó elmondani, hogy egyik-másik borból ítélve ez egy különleges adottságú borvidék. Ettől még arattunk kereskedelmi sikereket.

Büszkén álltunk a Borfesztiválon a borok mögött és söpörtük be az elismeréseket. Az első komolyabb pofont Tóth Sándortól kapta az önérzetünk. Nem nagyon kellett kommentálnia az Áldozóhegyi Kereklevelűt és a Zöld Veltelinit, amit mutatott. Másik világ volt.

Egy évvel később Szabolccsal, Alkonyival és Lőrincz Gyurival Burgundiába utaztunk és végigkóstoltunk 10-12 nagy pincét.

Ilyenkor a borászok névjegyként a boraikat hagyják egymásnál. Kicsit röstelkedtünk a névjegyünk miatt.

Hazafelé már tudtuk, hogy máshonnét akarjuk elkezdeni.

2003-ban Ritecz Jancsi már nem volt velünk. Egy évig Berecz Stephanie adott tanácsokat.

Az első évjárat, amelyet erősen korlátozott terhelésű ültetvényekről szüreteltünk, a 2003-as, már a pincében is másképp mutatkozott.

Majdnem egy évi hordós érlelés után letöltöttük az első dűlőválogatásokat. Téma lettünk.

Már-már elhittük, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét. Koncentráció, alkohol, mineralitás. Erre vágytunk?

Egy ausztrál borblogger azt írta a Siralomvágóról, hogy óriási bor. Egy Mike Tyson.

Elgondolkoztam a bókon. Ki akar Mike Tysonnal vacsorázni?

A borok vastagok, alkoholosak és fásak voltak. Nem szívesen ittam meg belőlük a második pohárral.

A francia szakirodalomban olvasgattam a hordós érlelés és a seprőn tartás kérdéseiről.

Igen, hát 13 vol% felett az alkohol erősen oldja a fa vanilin ízeit, a finomseprő kevergetése, a battonage, amit addig szisztematikusan alkalmaztunk, hozzájárul az almasavas erjedéshez és boraink savkészletéből egyik-másik évjáratban hiányzott az almasav.

Szép lassan rájöttünk Szabolccsal, hogy a tapasztalás éveit nem lehet megspórolni. Nincsen olyan máshol kidolgozott recept, idegenből származó élesztő, amit nálunk kritika nélkül lehetne alkalmazni.

Segített egyik-másik külföldi látogatás. Wachau, Toszkána. Ahol megtanultuk, hogy csak érett, egészséges szőlő kerülhet a pincébe. A túlérés vagy a botritisz száraz fehérboroknál nem bocsánatos bűn.

Ha vonzó is a fogyasztók tekintélyes része számára, elfedik a termőhelyi karaktert, amit mi keresünk és a bor palackban gyorsan öregszik.

Időnként nehéz volt ellenállni a kísértésnek. A 2005-ös Ranolder Furmintjába rendesen belekapott a botritisz. A Bormustra előtt voltunk. Öreg borászbarátunk azt javasolta, ezt a tételt nevezzük. Mit ne mondjak: csúcsbor lett.

Megkaptuk az oklevelet, a Borteraszon talán ma is kint van a többi között. Aztán Szabolccsal újra kóstoltuk a tételt, hogy hátha mi tévedtünk.

Nem sokáig tanakodtunk. A háromezer palack – akkori áron palackonként háromezer forint értékben egy szlovákiai magyar kocsmában végezte palackonként kétszázért. Pedig a pénz jól jött volna.

Ezek nem a mi boraink. Ebből nem lehet meginni a második pohárral. Ráadásul lehet, hogy egy-két éven belül szétesik. Akkor pedig nem kerül a piacra a nevemmel.

Lassan kialakult mi az, amit sajátunknak érzünk. A hidegen erjesztett, tartalmas, elegáns hegyborok és a dűlőválogatások: a Lőczedombi, Nagykúti, Siralomvágó. Mind önálló, felismerhető karakterrel.

Régen visszavettünk ezek magas alkoholjából, rövidebb ideig tartjuk fában, általában a fa ízét kevésbé engedő, kevésbé vanilines, kókuszos tölgyben és csak mértékkel alkalmazzuk a battonage-t.

A dűlőválogatások nem készülhetnek el minden esztendőben. Kimaradt 2010 és persze 2014 is.

Minden évjáratból tanulunk valamit.

Már nem akarunk mindenkinek tetszeni.

Csak nagy ritkán olvasunk borblogokat.

Jó néhányan vannak mégis, akiknek figyelünk a véleményére. Kollegákkal gyakran kóstolunk Csopakit és Wachauit, Burgundit és Tokajit, toszkán és kaliforniai borokat.

Az első korty után lopva egymásra pillantunk, hogy azt gondolja-e a többi is, amit mi gondolunk? Ilyen kollegákkal hoztuk létre a Csopaki Kódex szabályrendszerét. Olyan minőségbiztosítási rendszert, amelynek hét évéből kétszer magunk sem tudtunk megfelelni. Volt borász, aki jót nevetett rajtunk. Látod? Most kéne bele a borkősav vagy a cukor.

Mi beértük avval, hogy ilyen volt az évjárat.

Komolyan vesszük a játékainkat.

Sajnos, túl későn kezdtem ahhoz, hogy megtanuljam mindazt a borászatról, amit boldogabb országokban generációk halmoznak fel. Szőlészetből, ami meggyőződésem szerint még a borászatnál is időigényesebb tudomány, a dolgok és évjáratok természetéből adódóan még kisebb az esélyem.

Néhány dolgot azonban tanultam az elmúlt 20 esztendőben. Ezeket olyan fontosnak tartom, hogy megosszam Veletek:

• Tóth Sándortól azt tanultam, hogy semmi sem olyan fontos, mint a termőhely
• Mme Bize Leroytól, hogy az extrakt semmi. Csak a harmónia számít.
• Diófási Lajostól, hogy a jól ápolt szőlő szép is.
• Bakonyi Károlytól, hogy hallgassunk az öregekre, mert generációk tapasztalatát közvetítik.
• Figula Mihálytól azt, hogy a nagy bor halkan és tisztán szól.
• Alkonyi Lászlótól, hogy felelősek vagyunk, hogy a legtöbbet hozzunk ki a darab földből, amit kezelésbe kaptunk
• Debreceni Páltól, hogy senki sem lehet kritikusabb a saját borával szemben, mint mi magunk.
• Ritecz Jánostól, hogy tisztaság nélkül minden erőfeszítés hiába van.
• Berecz Stephanie-tól, hogy érzékenyen kell kóstolni és saját magunknak a jó kérdésekre becsületes válaszokat adni.
• Fa Nándortól, hogy az ember a céljához, csak időnként a nehezebb utat választva juthat el.
• Freund Tamástól, hogy a bor (is) intellektuális kaland.
• Xavier Pichlertől, hogy csak érett, de nem túlérett, egészséges szőlőből lehet száraz fehér terroir-borokat készíteni.
• Mészáros Gabriellától, hogy a nagy borok kóstolására időt, sokszor napokat kell szánni.
• Albert gazdától, hogy a felelősség legmagasabb foka, ha az ember egy borra vagy egy cikk alá a saját nevét írja.
• Lőrincz Györgytől, hogy amikor minden összeomlani látszik, akkor is van, akire rábízhatjuk magunkat.

Túl a huszadik csopaki szüretünkön még mindig van mit és van kitől tanulnunk. Közben is törekszünk arra, hogy élményt adó legyen minden egyes palack, ami a kétszáz éves pincéből kikerül és, hogy messzire vigyék a borvidék hírét a legjobb dűlőinkből a különlegesen jó évjáratokban kikerülő palackok. Evvel tartozunk az előttünk itt munkálkodott és a következő generációknak.

Csopak, 2018.

Jásdi I.