Jásdi István írása a Mandiner hetilapban.

A szüreti napok önfeledt derűjét esős, szürke, egyre rövi­dülő nappalok váltják. Belevesznek a párába a sárgán kopaszodó szőlősorok, a Balaton partjáig is alig látunk el. Ha egyszer-egyszer kisüt a nap, a kék égen mostanában csak elvétve tűnnek fel a menetrendszerű repülőgépek utált, szennyező, de máskor megszokott korom-pára kondenzcsíkjai. A hosszú és nyomasztó járvány újra elzárt bennünket a külvilágtól – a vinotékák nyitva vannak, de a borteraszon nem fogadhatunk vendégeket, nem élvezhetjük a kóstolók hangulatát. Dolgozunk, metszünk, szántunk a szőlőben, a pincében palackozzuk az első újborokat. Jól sikerültek. Végre valami jó ebből az elátkozott évből!

Figyeljük a hosszabb életre szánt tételek fejlődését, előkészítjük a borszállítmányokat, közben figyelünk a környezetünk eseményeire. Amit látunk, nem ad okot derűlátásra. Hetek alatt tűnt el tavasszal az a világ, amelyet szerettünk vagy nem szerettünk – de megszoktunk, és amelyik életünk, gazdálkodásunk kereteit adta. Idén nem dübörögtek a nyári éjszakák, többnyire el is maradtak a balatoni bulik és fesztiválok. Néhány hónapos óvatosan reménykedő újraindulás után újra kiürültek, majd bezártak a budapesti éttermek. A fenyegetően növekvő fertőzöttségi adatok láttán a nyár vége felé már magunk is ingerülten szemléltük a folytatódó borfesztiválokat, sportrendezvényeket. Mostanra nem rövid, néhány hónapos, hanem elhúzódó, súlyos, többéves válsággal, csökkenő vásárlóerővel és egyszer majd kiszámíthatatlan módon, új, egyelőre ismeretlen szereplőkkel újrainduló piaccal számolunk.

A teljes cikk elolvasható az alábbi képre kattintva.