Lassan két évtizede, hogy Alkonyi Lacival és Molnár Szabolccsal télvízkor a Hegyalját jártuk. Laci elvitt bennünket egy romjaiból éppen újraépülő kis kúriához, a Fülekyhez. A fűtetlen épületben kerülgettük az üres malteros vödröket és hallgattuk a télikabátba, kendőbe bugyolált kis bősi lányt, akit az épület új dél-tiroli tulajdonosa bízott meg a munkálatok felügyeletével. Volt a régi pincében már akkor is két-három kis hordónyi bor, amiket Bott Judit gondozott. Megkóstoltuk és volt bennük valami. Leginkább azonban a kislány elszántsága és lelkesedése fogott meg. (A rokonszenv annak is szólt, hogy Szabolcs is mátyusföldi, sőt az én felmenőim is leginkább erről a vidékről származnak) Ahol ez a lány volt, ott valami fontosnak kellett történni.

Történt is. Hozzáment a hozzá hasonlóan csallóközi, Somorján született művészettörténészhez Bodó Józsihoz és letelepedtek Kisfaludon. A történet további részét együtt írták. Szőlőt, öreg présházat vettek a Csontos-dűlőben. Nagyszerű, ikonikus boraik születtek tökéletes stílussal a „Csontos”, a „Teleki” és három fiúk: Bendegúz, Andris és Vili.

Közben Judit a Fülekyt elhagyta és Józsival mára minden energiáját a mostanra kilenc hektárosra nőtt Bott-birtok, az új bodrogkeresztúri ház és birtokközpont építése, valamint a család foglalja le. Tegnap beszéltünk telefonon és mesélte, hogy délelőtt a „Berecz”, a „Bárdos” és a „Bott” – a három „B” – új borokat kóstoltak, délután pedig a gyerekek szőlői értekezleteit járta. „Olyan kemény a fejük, hogy diót lehetne rajta törni”-panaszkodott. Volt honnét örökölniük.

Ki mondta, hogy szerelem, gyereknevelés és hivatás egyszerre nem férnek bele egy nő életébe? Méltán beleférne a „Borászok borásza” díj is.

kép forrás : Borászok Borásza Facebook oldal