Az interjút Sámson Gergely készítette Jásdi Istvánnal, és a Mandiner.hu Pincesor portrésorozatában jelent meg.
A Jásdi név mára összenőtt Csopakkal, pedig nem mindig élt itt. Hogy lett a budai cégvezetőből csopaki bortermelő?
Budai vagyok, a XI. kerületből a XII.-be költöztünk, onnan a II.-ba, ami már majdnem falu volt, úgyhogy logikusan tovább kellett jönnünk Csopakra. Ötvenéves koromig nem merült föl, hogy mással foglalkozzam, mint a közgazdasággal. Volt egy cégem, eladtuk. Amikor ’97-ben egy augusztusi napon fölálltam az íróasztalomtól és leadtam a szolgálati kocsi kulcsait, azt terveztem, hogy mindent elolvasok, amire addig nem volt időm, és mindenhova elmegyek, ahova addig nem sikerült. Az első hónap után azt vettem észre, hogy szétesett a napjaim struktúrája. Egy hónapig az ember tud magának programot találni, de utána már rossz érzés volt azon gondolkozva ébredni, hogy mivel foglaljam el magam. Ezért gyorsan beiratkoztam a közgázra, posztgraduális ingatlan szakra. Nem érdekelt, de úgy éreztem, lenne értelme. Ráhangolódásképpen ingatlanokat nézegettem, ott jött szembe egy hirdetés ’98 márciusában. A feleségemmel egy napot arra szántunk, hogy lejöjjünk és megnézzük, milyen egy negyvenméteres balatoni pince présházzal.
Nem volt egy kicsit merész döntés Budapestről beleugrani az ismeretlenbe?
Akkoriban ez annyiba került, mint egy kisebb budapesti lakás. Csak háromezer négyzetméternyi szőlő tartozott hozzá, de az is gaz volt. Az ember, aki eladta, kérdezte, mit fogunk kezdeni vele. Látta, hogy „pestiek” vagyunk, sok eszünk nem lehet. Mondtam neki, hogy ez itt nagyon alkalmas egy nyaraló építésére. És mit csinálunk a pincéből? Hát, mondom, negyven méter hosszú, abban csinálunk egy 25-ös úszómedencét. Neki a pestitől ennyi magyarázat elég volt. A következő félévben elkezdtünk építkezni. Elköltöttük egy év alatt a megtakarításaink felét. Itt akkor még csak pucér falak álltak. Ezek a régi épületek sok nehézséggel jártak. A fiam, aki a bankban dolgozott, látva, hogy fogy az örökség, lejött megnézni: „hát, édesapám, csődbe mentetek”. Azt mondta, csináljunk belőle egy nyaralót gránitburkolattal, úszómedencével, eladjuk egy amerikainak, és úgy talán ki lehet jönni ebből a csődtömegből.
Aztán mégis borászat lett belőle. Mennyire volt rögös az indulás?
Négy hónappal később indult az első szüretünk. Tudtam, hogy nem értek semmihez, de volt egy évfolyamtársam, aki valamikor még borász volt a Hungarovinnél. Vele tervezgettük a pincét, a volt TSZ szőlésszel pedig az ültetvényeket. Felépítettünk egy borospincét soha nem látott technológiával. Akkor még vásároltuk a szőlőt, 100 mázsát (ma 1400-nál tartunk). A környék összes gazdája idejött röhögni a „pestieken”, akik még soha nem láttak szőlőt. De, a TSZ-szőlész már igen: látott TSZ-szőlőket, tehát más elképzelése volt az egészről. Tettük fel a ládákat a szállítószalagra, ment a szőlő a bogyózóba, a bogyózóból a présbe: a saját legnagyobb megdöbbenésünkre minden működött.
Akik röhögni jöttek, leesett állal álltak. A saját szőlészünk eleinte a külső körön kívül maradt, nehogy megtudják, hogy idetartozik; aztán amikor látta, hogy minden működik, beállt ládákat rakodni, hogy lássák, ő is idetartozik. Ez egy korszerű pince volt, százötven éves présházzal. Csak még szőlők nem voltak, és nekünk nem volt fogalmunk semmiről. Ezzel együtt az első évjáratban könnyű, friss, üde boraink születtek. Akkor a Balatonon még nem sok ilyen készült. Egy évvel később a Vinagora borversenyen már lett egy aranyérmünk, itt a helyi borversenyen is minden aranyérmet begyűjtöttünk, és elégedetten hátradőltünk, hogy mindent tudunk a borászatról. Nagyon menők voltunk. …
A folytatásért kattints: https://mandiner.hu/cikk/20200918_jasdi_istvan_csopak_interju